Kajtasd Csak, Ami Fog Még.

Az utcák képébena tetőkbe olvad a csontfehér ég

Csak bámulom én, nem pislogok

Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen

Minden szép kék csak téveszme

Minden ember egyszerű báb

Minden nappal távolodom

Minden nap egy másik halál

Akartam beszélni róla.

Kiabálni, üvölteni.

Mégis csak annyit tudtam suttogni:

“Jól vagyok.”

Látok két embert állni a téren

Nem ismerik egymást

Nem illenek össze

Remeg a kezem

Még mindig érzem a kezed a csípőmön

Átkelek a zebrán és befordulok jobbra

Nem tudom, ki vagy

Remeg a kezem

Sajnálom, hogy így lett vége

Csak tarts ki mellettem, kérlek.

Félek elveszíteni téged, pedig nem is vagy az enyém

Annyira jó lenne, ha minden ember azonnal visszakapná a fájdalmat, amit okoz...

kinnt süt a nap, bennt leszakad az ég

Démonocskák

Szörnyecskék lakják a szobám,

mikor aludnék, egyikük folyton motoszkál.

A másik vigasztalna – de ahogy átölel,

a szomorúság kis kezét megfogja.

Egy mindig követ, mint az árnyék,

suttogja: „Nem vagy elég.”

Kicsi démonocska... a tükrömben látom,

s csak én vagyok ott. Szánalom...

Elfoglalják az üres helyeket:

a sarokban ülnek,

az elfeledett esőkabát ujjában,

a poros szekrény polcán.

Belopták magukat szívembe, elmémbe,

s már nem tudok szabadulni tőlük.

A távozásukat várom, ha tükörbe nézek —

de csak démonocskákat látok.

Csak magamat látom.

Gyerekként mindig a fényre vágytál

Most meg már semmit sem látsz

Mindig félsz, minden körtől

Magadat kell legyőznöd egyre csak többször