Az Utcák Képébena Tetőkbe Olvad A Csontfehér ég

A világ hatalmas hibája vagyok, érzem

Elrejtőznék, mennék, hisz félek

Csakhogy ne kelljen neked ezt az arcot nézned

Ezt, melyet kifárasztott a gyötrelem

Rossz tükörből visszanéz rám egy förtelem

Hallom a hangom és csak folyik le a könnyem

Remegve tántorgok a meghasadt föld repedésein

Megállok, zokogva nézem a hegeim

Nem érzem a saját lépéseim

Utálom ezt az egyszer így- egyszer úgy dolgot

Ébredj fel!

Ez nem az a hely

Hol elállhat benned a zápor

Hallgass el!

Ugyan, mit érsz vele?

Itt a szó sosem segít a vágyon

Fázom a hideg rabságtól

Széthullunk, elszakadunk mint

A levelek a faágtól

Tekintetem a plafonra függesztem

Körülöttem zsong mindenféle jajszó

Kicsúszik a kezemből a gyógyszeradagoló

És te mégis maradsz az ágy mellett

Hónapokkal ezelőtt hajnali háromig fennt maradtunk beszélgetni. Most azt sem tudom, hogyan köszönjek.

kinnt süt a nap, bennt leszakad az ég

Minden egyes darab belőled

Betölti a lyukat a szívemben

Bólogat, bólogat, bólogat

nem kiabál, nem akad ki,

nagy levegő…

Aztán megint gondolok rád

Mosolyra görbül a szám

Annyira szeretlek, hogy az már fáj