Azt Mondtad, Ez Arról Szól,

Túl fiatal voltam ehhez a fájdalomhoz

Újra és újra

Te, az eszembe jutva

Vissza a megszokott rosszba

És újra, és újra…

Mert én beszélnék, ha értenének

És álmodnék, ha lenne mit

De

Hallom, ahogy ők nevetnek

És az egész világ eltaszít

Az aranyhídról a mélybe szédültem

S ott egészen elvesztem

Még várok, bár reszket egész lényem

Valami hangra, valami fényre

Ez az első könnycsepp

Vajon hány lesz még?

Nem látok ki a télből

Az összes pehely könnycsepp

Fuldoklom a fénytől

A tükörbe suttogom a titkomat

A sötétség meséje elringat

Hogyan mondhatnám el neked?

Valami üvölt idebennt

Nem vagyok más, mint járóbeteg

Így nézem a világot, a kár rengeteg.

Vajon még hány pszichoaktív szer kell

Míg a nap bennem felkel?

otthagytál

miközben azt mondtad, sajnálod,

de a rá következő csend mindent elmondott.

Megvető tekintetek, elrontott tinikor.

A legfájóbb tanulópénz volt.

Nem vagyok hívő, de a pokolba tudtál dobni

és neked minderről tudomásod sincs.

Az árnyékom még lopódzik utánad

Éjjelenként bekúszik a szobádba

És a plafonról lelógva

Rója ezen összetört sorokat

Nem értheted, ez rajongás

Vagy inkább reménytelen koslatás

Pedig valaha követtük egymást

diszkréten pusztulok