Vajon Ő Is Ugyan Annyit Gondol Rám Mint én Rá?

Csinálhatnék úgy mintha semmi nem történt volna, de ez csak az agyamat téveszti meg, a szívem nem.

Amikor becézget csak még jobban beindít.

Magabiztos. Biztos?

A tél utolsó széllökéseitől zörög a redőny. Csütörtök este, és csak nézek magam elé merőn. Újabb elszalasztott nap mögöttem. Magányra mázolt falak köröttem.

Megint nem mertem, megint nem tudtam. A lehetőség elől megint elfutottam. Hiba vádolni bárki mást. Tudom, én vagyok a hibás.

S ez a legszörnyűbb benne. A fejemben megvan mit kellene. De jött a csalódástól való félelem, a kétség, ismét úrrá lett rajtam a bénító sötétség.

Ma is úgy fekszem le, hogy majd holnap. Ma is megálmodom magam bátornak. Ez a mantra megy már mióta. Ha lehetne, önbizalmat vennék kilóra.

“Az évek alatt megtanultam hogyan mosolyogjak, amikor minden összeomlik körülöttem.”

“Milyen furcsa, hogy annyit gondolsz valakire amennyit csak akarsz, neki pedig fogalma sem lesz róla.”

—

Elküldetlen üzenetek I.

Szia, tudom,

hogy már nem akarsz többet hallni felőlem,

de csak azt akartam mondani, hogy nem bántam meg,

nem bántam meg, hogy szerettelek,

és annak ellenére, hogy már hónapok óta nem beszéltünk,

még mindig azon gondolkozom,

hogyan alakultak volna a dolgok,

ha egy kicsit jobban próbálkozunk.

Azt a zenét hallgatni, amit ő mutatott és felidézni minden emléket

Egy műmosoly.

Egy mű nevetés.

Egy boldog kinézet.

És máris mindenki azt hiszi, hogy jól vagy.

Mikor a falat vernéd idegességben, mindent szétrombolnál ami csak szembejön veled, de mégis mozdulatlanul, némán bámulsz magad elé.

Kifejezhetetlen

- Miért nem volt eddig olyan sok párkapcsolatod?

- Mert nem tudok sokat nyújtani.

- Mármint?

- Én csak szeretni tudok tiszta szívemből. De ez mindig-mindig kevés.