Meg Kellene Már Tanulnom

Ez az első könnycsepp

Vajon hány lesz még?

félve lépkedek

Egy kifeszített kötélen.

Várom, mikor zuhanok újra le.

Így nézem az életem,

Ahogy egyre csak balanszírozok

A mélység és magasság peremén.

Tekintetem a plafonra függesztem

Körülöttem zsong mindenféle jajszó

Kicsúszik a kezemből a gyógyszeradagoló

És te mégis maradsz az ágy mellett

Nem lehet igaz, hogy ennek a létezésnek nevezett rémálomnak van értelme

Mesterien értesz ahhoz, hogy széttiporj mindent, amiért lelkesedem

Mert én beszélnék, ha értenének

És álmodnék, ha lenne mit

De

Hallom, ahogy ők nevetnek

És az egész világ eltaszít

Honnan tudod, hogy vége?

Amikor jobban szereted az emlékeket, mint azt, aki előtted áll.

Félek elveszíteni téged, pedig nem is vagy az enyém

A világ hatalmas hibája vagyok, érzem

Elrejtőznék, mennék, hisz félek

Csakhogy ne kelljen neked ezt az arcot nézned

Ezt, melyet kifárasztott a gyötrelem

Rossz tükörből visszanéz rám egy förtelem

Hallom a hangom és csak folyik le a könnyem

Remegve tántorgok a meghasadt föld repedésein

Megállok, zokogva nézem a hegeim

Nem érzem a saját lépéseim

Mint két egyenes a végtelenben

Egyszer majd összeérünk valahol