Én Majd Megjavulok Egyszer

Azt mondtad, ez arról szól,

Hogy látjuk majd a végét.

És hiába, elönt az érzés,

Semmit sem csináltam jól.

Kimegyekk a virágoskertbe,

Magába fogad az illatos rét.

Alám kap a tavaszi szél.

Inkább a jégeső verne!

Mint két egyenes a végtelenben

Egyszer majd összeérünk valahol

Rólad szólnak a vidám dalok

Belehallgatok a szerelembe

Téged idéznek a kinti hangok

De te nem hallhatsz engem

Beteszem ezt is majd abba a szekrénybe

Ahol a szuicid hajlam pihenget

Hogy majd megint nyitogathassam reménykedve

Hátha a vágy most nem sikerül félre

Minden egyes darab belőled

Betölti a lyukat a szívemben

Nem lehet igaz, hogy ennek a létezésnek nevezett rémálomnak van értelme

visszafojtom a könnyeket

A váróteremben.

Fáj, de könnyebb lesz

Elrejtenem.

Hogy azt mondtad,

Mindig itt leszel,

Bármi történjen,

Nem érdekel.

Most itt ülök egyedül, elmentél.

Eltűntél, mint az esti szél.

Démonocskák

Szörnyecskék lakják a szobám,

mikor aludnék, egyikük folyton motoszkál.

A másik vigasztalna – de ahogy átölel,

a szomorúság kis kezét megfogja.

Egy mindig követ, mint az árnyék,

suttogja: „Nem vagy elég.”

Kicsi démonocska... a tükrömben látom,

s csak én vagyok ott. Szánalom...

Elfoglalják az üres helyeket:

a sarokban ülnek,

az elfeledett esőkabát ujjában,

a poros szekrény polcán.

Belopták magukat szívembe, elmémbe,

s már nem tudok szabadulni tőlük.

A távozásukat várom, ha tükörbe nézek —

de csak démonocskákat látok.

Csak magamat látom.

Vörös fény

Vörös az ég

Nem tudom, hol vagyok

De nincs itt veszély

Vörös kód

Vörös ajkak

Részegen táncolok

De ezt akartam

Annyira jó lenne, ha minden ember azonnal visszakapná a fájdalmat, amit okoz...

Senkitől nincsenek már pillangók a gyomromban

Mindenki csak kötődési problémákat ad