Internal-nonsense

a ruhavásárlás "tanulságai":

- a megmaradt/gyarapodott karantén-narancsbőrt az ember testén még inkább kihangsúlyozza a próbafülke fénye

- a már említett világítás a maradék meglévő illúziómat is sikeresen elpusztította: a szűk ruha alatt a bugyi vonala, legyen az akármilyen szuper varrásmentes is, szintén átlátszik a gyűrődések miatt

- továbbra sem tudom, hogy hány kiló +/- kellene, hogy végre elviselhetően érezzem magamat a bőrömben

Tök más

“A szívünk mélyén életszövetségre vágyunk, társra, akivel hazaérkezünk egymásban, mégsem hisszük, el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy igenis állhatunk az első helyen valaki más életében, lehetünk Egyetlenek.” Él bennem egy nagyon plasztikus kép arról, hogy számomra mi a “mindennek az alja”. És ez nem egy gyilkos, egy érzéketlen szörnyeteg, csak egy nő, akit egyszer láttam. Egy kocsmaasztalnál egy kisebb társaság ült. A  nő kicsi, vékony és rettenetesen elhanyagolt volt. Valami rövidital volt előtte, faág szerű ujjai közt cigaretta, fogatlan szája egy rés az arcán, a szeme ködös.  Előrehajolva bámulta a mellette ülő férfiit, és konkrétan könyörgött neki, hogy dugja meg. A férfi röhögött. Nem lehetett tudni milyen kapcsolatban vannak. Nem tegnap volt, amúgy Perbálon ültünk egy kocsmában vagy A kocsmában, ezt nem tudom, egy haveromnak volt ott egy használaton kívüli háza és unalmunkban elbuszoztunk oda, hogy aztán a kocsmában unatkozzunk tovább. Elég szocreál volt az egész, mi meg életerős fiatal művészgyerekek. Befogadók és sznobok egyszerre. Nagyon menőnek éreztük magunkat az ottani helyhez képest, mert tudtuk, hogy mi csak látogatóban vagyunk, mint egy rezervátumban. Nem a művészséghez, a gyerekséghez tartozott ez az életérzés, ráadásul négyünk közül szerintem senki sem járt még kocsmában. Olcsó éttermekhez meg házibulikhoz voltunk szokva. (na, ennyivel voltuk “jobbak” :D )  Idegen volt nekem az egész, és az a nő a kocsmában, meg az a pillanat belémvésődött és újra meg újra elémkerül. A mai napig elképzelni nem tudok nagyobb nyomort, mint amikor valaki annyira magányos, hogy bármit feladna azért, hogy pár percig érezhesse akár csak az illúzióját, hogy kell valakinek, mert nincs semmi más módja érzelmileg kapcsolódni senkihez. Később persze azt is megtanultam, pontosabban megértettem, hogy kevés az érzelmi kapcsolódás. Az érzés, hogy csak egy részünk elfogadható, nem kevésbé pusztító, mint a magány. És akkor is bele lehet csúszni abba az állapotba, hogy valaki kiírja a tumblin, hogy “dugjon meg végre valaki”. Ez sosem a szexről szól. És sosem arról, hogy valóban nem lenne, aki szívesen az ágyába mászna arra az estére. A segélykiálltás arról, szól, hogy miért nem találok valakit, akivel hozzám méltó kapcsolatban lehetnék? Miért nem?.  Azért nem, mert amire vágysz és ami elől menekülsz, az ugyanaz. Azért nem, mert a valóságot akarod belekényszeríteni a neked kényelmes formába. Azért nem, mert inkább lejátszod úja és újra ugyanazt, mert annak minden részét ismered már. A veszteség részét is. Azt hiszed, hogy az az ára. Azért nem, mert valójában nem akarod megfizetni a tényleges árát. A valóságod csak a te valóságod, a tényszerű történések nem hordoznak érzelmi töltetet. Az a te részed, amit beleraksz. A világ nem olyan, amilyennek látod, de te olyan vagy amilyennek látod a világot. Nem érzelmek nélkül nem lehet élni, hanem a nélkül, hogy az embernek lenne rálátása saját magára. A nélkül egyszer egy kocsmaasztalnál találja magát, hogy részegen könyörög, hogy szeressék. Mindenkinek van egy ilyen kocsmaasztala. 

Nem vesztettünk el semmit, csak a jó napok polca megtelt.

a város egy darabja

a város egy darabja

vagyok.

vagy.

Action - Gesture (1980) by Zbigniew Dlubak

és szerelmesre sétáltam tegnap magam megint

:( ❤

összefolynak a napok, mint a színes olaj, fáj a fejem, nem alszom, asszem elfelejtettem, hogy kell

úgy hiányzik Budapest

az utazás

tompa vagyok, lassú, de van bennem ez a moraj, mintha buszon ülnék, hogy dorombol, meg remeg valami feszültség, szeretem a buszokat, de nem tudok pihenni így

elmentem sétálni tegnap le a tóhoz, meg ki az erdőbe, és tigriscsíkokat húzott az útra a nap, és az a kicsi tó..., még a fák közül néztem, ahogy csillog, a fák, nehogy megzavarják, pislogni se mernek

és ismerős lett ez a kép, ez a pára, ez a csillogás

ez én vagyok

a fürdőszoba tükör előtt, már megszárítottam a hajam, de még nem öltöztem fel

és szerelmesre sétáltam tegnap magam megint

most magamba éppen

úgy hiányzik Budapest

hallottam tegnap a többiek hangját, láttam is némelyiküket, ilyen online óra volt

és olyan jó volt

olyan jó volt, mint mikor fázol kicsit, és magadra húzod a takarót

majdnem elaludtam

hiányzik a tanárnő, akivel összenézünk néha, néha így rámkapja a szemét, és ugyanazt érezzük és egyszerre

ugyanazt érezzük, és ez olyan jó, mert itt ez a két lány, az egyik mintha mindig fáradt lenne, lassan, darabosan beszél, túl lassú nekem, elfáradok, belefáradok, hogy bevárjam

a másik az cserfes, összenevetünk, olyan, mintha így oldalba bökdösnénk egymást, hihi, figyelj

de olyan mást gondolnak mindig, mint én, hogy megijedek, hogy kétségbevonom magam, én itt valamit ALAPVETŐEN nem értek, én valamit nem veszek észre, én ezt az egész élet dolgot félreértem

és van ez a lány, ő nagyon érdekes, ő nagyon érdekel, mert hogy gyönyörű, az egy dolog, de minden csinált rajta, minden mű, a szája, a melle, és leírom magamban

aztán kimentünk ketten egyszer, beültünk egy kis kávézóba, csak pár percünk volt, és én tulajdonképpen sétálni akartam csak így körbe-körbe a háztömb körül egyedül, mert sokszor csak az segít rajtam, valami monoton, valami öntudatlan, amitől azért gyorsabban ver a szívem

de együtt mentünk végül és hideg volt még, és kávézó lett, és a lány beszélt

a hangja, mint egy cselló, és a szavai is olyan dallamosak, ez a lány zenél

és szépeket mond, ez a lány szép és okos, miért tette ezt a testével, milyen ideához igazodott

a hangja a cseten is szépen szól

és van ez fiú, túl hangos, nagyon akar, nagyon szeretne mindenkit lenyűgözni

sss, csendben, így is szeretünk

és ez a másik, ezt imádom, valami gép van ennek a fejében, vagy 1 vagy 0, hihetetlen, semmi logikátlanságot nem tűr el, nem visel el, és így is beszél, olyan tiszta, olyan letisztult, és olvasni meg egészen elképesztő

és együtt járunk angolra is, és ez a nő, ez az angolos, ez olyan ízetlen, mintha fát rágnál,vagy földet ennél, annyira unom magam, hogy vagy lefagy az agyam, standby, kész, pislogni sincsen kedvem, vagy kínlódom, hogy ne csináljak semmit, és a legszívesebben megvakarnám a hátsó lábammal a fülem HANGOSAN, mint egy kutya, hadd csapjak valami zajt

és valami utazásokról folyik a beszélgetés, annyira unatkozom, hogy meghalok, és akkor a terem másik végéből tök hangosan odasúgja nekem

ÉN A TITÁNRA MENNÉK

és akkor megállítom kicsit az időt, egy kicsit utol kell érnem magam, mert szétrohant, szétfolyt belül minden, ez deja vu, én ezt már éreztem, és sírni szeretnék, és le vagyok nyűgözve, ez a tiszta szavú, ez fantáziál, és nevetek

és gyorsan megbeszéljük, hogy veszünk is két retúr jegyet, de a Titánt majd visszafelé, előbb még beugrunk a Marsra

és hiányzik a szexi tanár úr, az asztallapra képzelt morzsáival, a lányos zavarával, mikor észreveszi, hogy nézem, ilyen gyorsan kezet zsebredugni még nem láttál :D

és hiányzik az én zavarom is, mikor azt mondja, ez most a magáé, magára bízom, mondja ezt fel a többieknek, és a nevemet ki nem hagyná egy mondatából sem

és olyan vörös leszek, hogy érzem, hogy forró a fejem, csak jöjjenek ki a számon a szavak

ez meg hátradől a széken

ez élvezi, ez a szemét

rohadt vörös lehetek

jó, úgyse neked mondom, hanem a többieknek

és kiszemelem az egyik srácot, aki legközelebb ül

és akkor az is hátradől

hát, fiúk, basszátok meg

elmondom akkor is

úgy hiányzik Budapest, hogy állandóan úgy érzem, hogy elfelejtettem valamit

mintha egy elázott madár lennék és ki szeretném rázogatni a szárnyam

hogy kisimuljon, és fényes legyen

ne legyen ilyen kusza, ne legyen kócos már ennyire

úgy hiányzik Budapest, hogy a kis gurulóst több mint egy hétig nem raktam el, nem pakoltam ki, pedig tudtam már, hogy nem jöhetek, a férjem már morgott érte, én meg, hogy ez egy szimbolikus bőrönd, értsd meg

hova hajtogassak ennyi mindent

ennyi minden hova máshova férne be

(((:

August is the month of last chances, Nigel Van Wieck

May this house be full of kitchen smells and shadows and toys and nests of mice and roars of rage and waterfalls of tears and deep sexual silences and sounds of mysterious origin never explained and troves and keepsakes and a lot of junk and a flowing like a warm wind only slower blowing the leaves of trees and books and the fish-years of a child’s life silvery flickering quick, quick, in the slow incessant gust that billows out the curtains for a moment all those years from now, ago. May the sills and doorframes be in blessing blest at every passing. May the roof but not the rooms know rain. May the windows know clearly the branch and flower of the apple tree And may you be in this house as the music is in the instrument.

— Ursula K. Le Guin, “For the New House”