Tök Más

Tök más

“A szívünk mélyén életszövetségre vágyunk, társra, akivel hazaérkezünk egymásban, mégsem hisszük, el, hogy jár nekünk a jobb, a több, hogy igenis állhatunk az első helyen valaki más életében, lehetünk Egyetlenek.” Él bennem egy nagyon plasztikus kép arról, hogy számomra mi a “mindennek az alja”. És ez nem egy gyilkos, egy érzéketlen szörnyeteg, csak egy nő, akit egyszer láttam. Egy kocsmaasztalnál egy kisebb társaság ült. A  nő kicsi, vékony és rettenetesen elhanyagolt volt. Valami rövidital volt előtte, faág szerű ujjai közt cigaretta, fogatlan szája egy rés az arcán, a szeme ködös.  Előrehajolva bámulta a mellette ülő férfiit, és konkrétan könyörgött neki, hogy dugja meg. A férfi röhögött. Nem lehetett tudni milyen kapcsolatban vannak. Nem tegnap volt, amúgy Perbálon ültünk egy kocsmában vagy A kocsmában, ezt nem tudom, egy haveromnak volt ott egy használaton kívüli háza és unalmunkban elbuszoztunk oda, hogy aztán a kocsmában unatkozzunk tovább. Elég szocreál volt az egész, mi meg életerős fiatal művészgyerekek. Befogadók és sznobok egyszerre. Nagyon menőnek éreztük magunkat az ottani helyhez képest, mert tudtuk, hogy mi csak látogatóban vagyunk, mint egy rezervátumban. Nem a művészséghez, a gyerekséghez tartozott ez az életérzés, ráadásul négyünk közül szerintem senki sem járt még kocsmában. Olcsó éttermekhez meg házibulikhoz voltunk szokva. (na, ennyivel voltuk “jobbak” :D )  Idegen volt nekem az egész, és az a nő a kocsmában, meg az a pillanat belémvésődött és újra meg újra elémkerül. A mai napig elképzelni nem tudok nagyobb nyomort, mint amikor valaki annyira magányos, hogy bármit feladna azért, hogy pár percig érezhesse akár csak az illúzióját, hogy kell valakinek, mert nincs semmi más módja érzelmileg kapcsolódni senkihez. Később persze azt is megtanultam, pontosabban megértettem, hogy kevés az érzelmi kapcsolódás. Az érzés, hogy csak egy részünk elfogadható, nem kevésbé pusztító, mint a magány. És akkor is bele lehet csúszni abba az állapotba, hogy valaki kiírja a tumblin, hogy “dugjon meg végre valaki”. Ez sosem a szexről szól. És sosem arról, hogy valóban nem lenne, aki szívesen az ágyába mászna arra az estére. A segélykiálltás arról, szól, hogy miért nem találok valakit, akivel hozzám méltó kapcsolatban lehetnék? Miért nem?.  Azért nem, mert amire vágysz és ami elől menekülsz, az ugyanaz. Azért nem, mert a valóságot akarod belekényszeríteni a neked kényelmes formába. Azért nem, mert inkább lejátszod úja és újra ugyanazt, mert annak minden részét ismered már. A veszteség részét is. Azt hiszed, hogy az az ára. Azért nem, mert valójában nem akarod megfizetni a tényleges árát. A valóságod csak a te valóságod, a tényszerű történések nem hordoznak érzelmi töltetet. Az a te részed, amit beleraksz. A világ nem olyan, amilyennek látod, de te olyan vagy amilyennek látod a világot. Nem érzelmek nélkül nem lehet élni, hanem a nélkül, hogy az embernek lenne rálátása saját magára. A nélkül egyszer egy kocsmaasztalnál találja magát, hogy részegen könyörög, hogy szeressék. Mindenkinek van egy ilyen kocsmaasztala.