Bernd & Hilla Becher, Fachwerkhäuser, (offset Lithograph On Smooth Paper), 1974 [© Estate Bernd Und

az uborkák tompa zaja

ősz van, délután, és nem vettem észre, de belőlem is egy 51éves Oravecz lett.

Nyár van, délután, a teraszon ülök, a napernyő alatt, ötvenegy múltam, és magam vagyok, most már egészen és visszavonhatatlanul, anyám, apám a temetőben, fiam elpártolt tőlem, húgom más világban él, unokatestvéreim, rokonságom Kanadában, és elhagyott az utolsó nő is, kit még képes voltam szeretni, a műanyag asztalon könyv, de ritkán olvasok, nem érdekel már igazán, mi a könyvekben van, visszeres lábam kinyújtom, vállam előreejtem, bal kezemet ölembe teszem, jobbomat a szék támláján nyugtatom, foltosak, enyhén reszketnek, és úgy megváltoztak, hogy alig ismerek rájuk, de nem törődöm vele, sem a többi csúf, külső jellel, enyhe északnyugati szél fúj, valamelyest mérsékli a hőséget, és kellemes tarlóillatot hoz Szárazrét felől, hátam mögött a kis ház, melyet építettem, és melyhez annyi reményt fűztem, azon túl az út, az új, az idegen falu, néha elzúg egy autó, és a Tarnán túli háztáji földekről idetéved egy-egy emberi hangfoszlány, vagy az uborkák tompa zaja, amint a szedők a vödörbe dobják őket, köröttem tücskök ciripelnek, szöcskék reszelnek a kiszáradt fűben, és lentről, a kertből felhallatszik a kukoricalevelek szüntelen susogása, különben csend van, én is hallgatok, nem sírok, nem ordítok, pedig fáj, pedig most történik velem a legnagyobb galádság, mi emberrel történhet, most kerít be végképp a magány, de uralkodom magamon, csitítgatom szívemet, és igyekszem férfiasan viselkedni, nincs értelme a nyüszítésnek, tiltakozásnak, kapálózásnak, már minden eldőlt, senki, semmi nem segít többé, mégsem ölöm meg magam, nem vérezek, szennyezek össze semmit, nem hagyok magam után mocskot, rendetlenséget, nem volna már hozzá bátorságom, de egy pisztolyt azért talán beszerzek, szeretném érezni fémének hidegét, szerkezetének felülmúlhatatlan célirányos egyszerűségét, egyébiránt az időre bízom a feladatot, az öregség végzi majd el helyettem a piszkos munkát, vagy megszán valami nem túl fájdalmas, nem túl hosszú gyógyíthatatlan betegség, és elvisz egy tavaszon vagy őszön.

(Oravecz Imre: Pihenő)

Edward Hopper

Drawings, 1920s

entry from 01/2019

a ruhavásárlás "tanulságai":

- a megmaradt/gyarapodott karantén-narancsbőrt az ember testén még inkább kihangsúlyozza a próbafülke fénye

- a már említett világítás a maradék meglévő illúziómat is sikeresen elpusztította: a szűk ruha alatt a bugyi vonala, legyen az akármilyen szuper varrásmentes is, szintén átlátszik a gyűrődések miatt

- továbbra sem tudom, hogy hány kiló +/- kellene, hogy végre elviselhetően érezzem magamat a bőrömben

Bárcsak úgy szoríthatnálak

magamhoz,

mint egy gyanúsan meleg,

hosszúra nyúlóan világos,

szokatlanul kellemes,

de szokásosan nyüzsgő

pályaudvaron az a bácsi

a biztosan értéktelen,

szakadozva tengő-lengő,

megkopottan feketéllő,

világháborút megélő táskáját

szorítja most

magához.

A confusing number of factors play a role.

a majdnem kész:

és az épphogy elkezdett:

fél év alatt véghezvitt "teljesítmény"

Rajzolsz még? Rég posztoltál szép vonalakat :)

hébe-hóba szoktam még firkálni, de manapság már (sajnos?) nemigen jellemző.

Kányádi Sándor - Úgy fogok meghalni

Úgy fogok meghalni hogy még az utolsó sóhajtásomat is visszafogja előbb fölveszi magnóra valaki vissza- pörgeti párszor ille- delmesre tompítja vagy éppen törli maradjon az a kis

enyhe mosoly inkább kesernye nélkül persze az volt a jellemző rá az a kis enyhe mosoly sóhajtás nélkül mondja valaki akinek foj- togató kezét torkomon éreztem egész nyomorult életemben

1977

“I need a father, I need a mother, I need some older, wiser being to cry to. I talk to God but the sky is empty.”

— Sylvia Plath, from The Unabridged Journals of Sylvia Plath