Történt Egyszer, Hogy Majdnem Becsomagoltam A Szobánkat

Néztem,

bámultam a

mellettem elfutókat,

az iramot diktálókat,

a célratörőket,

a reménykedőket,

a sziklakemény akarókat,

álltam hát mögöttük,

figyeltem utánuk,

folyton csak utánuk…

Most bennem,

ott benn,

a lélek mélyén

sír,

zokog,

néha felüvölt

a

lemaradás.

(((:

Bernd & Hilla Becher, Fachwerkhäuser, (offset lithograph on smooth paper), 1974 [© Estate Bernd und Hilla Becher]

Megbeszéltük az ősszel, hogy most minden jó lesz

partok felé

ha kilépek érted a folyamokból felszárad rólam minden mosott évem megváltozik töréseink mutatója s a könnyeim sem maradnak láthatatlanok

súlytalanra

kettőkor

kettőkor is az vagyok ki egykor parkettákon hempereg egy árnyék míg döng a rendek furcsa koldulása súlytalanra vetkőztet a verssor az asztalon most gyertyányi világ ég nehézlovas készül könnyű vacsorára só az íz a könnyben és a vérben a többi fűszeres halál ajándék csellóhangra vált az esti lárma lassú tempóm inga lengi ébren helyezkedik a poháralátét és zeng a földek rendes fordulása

dear body,

thank you for continuing to love and support me after all i put you through.

i promise i’m going to take good care of you now.

love,

me

ciráda

bár én lennék annyira testpozitív, mint a villamoson fennhangon beszélgetést folytató két nő, akik így hivatkoztak a striákra. ezentúl én is azt mondom majd, hogy nem striák vannak a combomon, csak cirádás.

Hans Breder, From the Series “Body/Sculptures”, 1969 - 1973