Egyszerűen Nem érdekel Többé

Az ablak előtt álldogál

Tekintget kifelé

Lehunyja két szemét

És keservesen sírdogál

Vöröslő ég alatt

Egy áprilisi hajnalon

Egy rejtett élet minden szava

Zuhan ki az ablakon

Démonocskák

Szörnyecskék lakják a szobám,

mikor aludnék, egyikük folyton motoszkál.

A másik vigasztalna – de ahogy átölel,

a szomorúság kis kezét megfogja.

Egy mindig követ, mint az árnyék,

suttogja: „Nem vagy elég.”

Kicsi démonocska... a tükrömben látom,

s csak én vagyok ott. Szánalom...

Elfoglalják az üres helyeket:

a sarokban ülnek,

az elfeledett esőkabát ujjában,

a poros szekrény polcán.

Belopták magukat szívembe, elmémbe,

s már nem tudok szabadulni tőlük.

A távozásukat várom, ha tükörbe nézek —

de csak démonocskákat látok.

Csak magamat látom.

- Merre kell fordulni? - kérdeztem, és fordultam el a rossz irányba.

Az árnyékom még lopódzik utánad

Éjjelenként bekúszik a szobádba

És a plafonról lelógva

Rója ezen összetört sorokat

Nem értheted, ez rajongás

Vagy inkább reménytelen koslatás

Pedig valaha követtük egymást

Ébredj fel!

Ez nem az a hely

Hol elállhat benned a zápor

Hallgass el!

Ugyan, mit érsz vele?

Itt a szó sosem segít a vágyon

Vajon mennyit bír ki az emberi elme?

Az ágyad szélyén ücsörög a kényszer,

akinek a sikolyait hallgatod az éjjel.

Ha egyszer is megsejti, mit érzel,

Nem menekülsz, utolér a véged.

Ha egy átlag ember hallaná,sírva rogyna térdre,

de itt mindenki csak nevetve néz félre

Talán nem kellene hagynom, hogy

A szenvedésem

Határozzon meg

Kacagva csinálom

Hogy aztán sírjak miatta