Amikor Letüdőzöd A Boldogságot,aztán Egyszer Csak Jön A Városi Szmog, és Tönkreteszi Az Egészen

Azt mondta nem bántana, fizikailag nem, de lelkileg már holtra vert.

halkan felnevetett és végigsimított egyik kezével a hátamon, több millió pillangónak utat engedve a hasamban ezzel az egy mozdulatával.

Át néztem a képeket, amiket csináltunk, újra és újra. Legtöbbjüket én készítettem, ezek közül a legtöbben te vagy. Az este, amikor megszöktünk pár órára, hogy elvesszünk a csodás éjszakában. Elbújtunk a hegyekbe, a város fényei beragyogták sötét utunkat. A felsőm még mindig olyan illatú, mint a parfümöd, ahogy néhány fotó is. A polaroidjaim többek, mint csak fotók, ezek szuvenírek, amik rád emlékeztetnek. Ránk. A kedvenc képem az ágyam felett van, minden este órákig bámulom.  A dzsekidet viseltem, ez volt a kedvencem. Én fáztam, te pedig udvarias voltál, vagy szerelmes.Többé már nem vagyok benne biztos, mégis hiányzol..Mindig annyira spontán voltál, meg van a fotó, hogy bebizonyítsam. Azon, ahol táncolsz a hegyekben, annyira lélegzet elállítónak tűntél. Emlékszem, a hangodban rejlő hamisságra és a nyikorgásra, amikor hangosan énekeltél. Ugyanazt a dalt, újra és újra, már nem is tudom címét. Szeretted, legalábbis mindig ezt mondtad. A városi fények tükröződtek a szemedben, imádtam a szemeidet. Aztán újra mindent szerettem benned, mindig is fogom. A leheletem akár az alkohol, zavaros elmém vissza hozza a legtisztább emlékeket. A fotók minden, amim maradt. Emlékszem, az autó motorháztetőn feküdtünk, a fém merev és hideg volt akárcsak az időjárás. De sosem éreztem olyan melegséget mint akkor, mert melletted lenni mindig olyan volt, mint tűzben égni. És tetszett ez az érzés.Csomószor mérges leszek a fotók miatt, ezek a kis darab fényes kártyák mélyebben vágnak, mint bármely kés. Egy belső érvágás. Elakarom égetni az összes fotót, de ha meg is tenném, még mindig megjelennél a fejemben. Lehetnél modell, talán az is leszel. Te voltál a tökéletes kép, és az abszolút önbizalmad ámulatba ejtett. Talán egyszer megtalállak, talán még mindig viseled a dzsekidet. Vagy talán el kéne engednem ezeket a képeket. Bár, ez azt jelentené velük együtt téged is. Minden amim maradt, az illata a parfümödnek, és a végtelen halom fényképek. Meggyőzöm magam, hogy megtartani az emlékeket egészséges, de ez csak sokasága a múltnak, és nincs helye a jövőre nézve. Rá kell jönnöm, hogy az egyetlen alkalom, hogy valaha is veled legyek az., amikor az ágyamban fekve zokogok, csak az egyik fotóddal a falamon. Mert ez vagy te. Csak egy fénykép a falamon

A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés már választható.

és volt valami mélységesen ismerős benne, mintha a lelkem már találkozott volna az övével több évvel ezelőtt és a kezeim megérintették volna bőrét mielőtt ujjaim megízlelhették testét.

Mellette szebbnek érzem magam. Fontosabbnak. Szerethetőbbnek. Kívánatosabbnak. Mindenebbnek.

Remelem egyszer valaki fog annyira szeretni, mint ahogy en tudtalak volna teged.

Az önkínzás új formájára szottyant kedvem: a reménykedésre

Már túl késő, hogy elmondjam, mennyire imádlak, Már hiába hangzik el százezre imáknak, Már hiába sírok, már hiába várlak, Nem tehetek semmit, a szívembe zárlak. Már hiába kívánom, hogy bár ne így lett volna, Megszeretted őt, nem te tehetsz róla, Ő is imád téged, jobb lesz, ha belátom, Nem voltál és nem leszel több, mint egy szép álom.

Az egészben a hangodban rejlő közömbösség fájt a legjobban.