Te voltál a fülembe mászó dal. Az összes dal, amit valaha is szerettem.
Az ajkunk úgy passzol egymáshoz, mint a kirakós két darabja.
A szerelem szerintem… olyan lehet, mint a zene. Amikor először hallasz egy számot és még a hideg is kiráz tőle. És utána nem tudod megállni, hogy ne hallgasd meg még egyszer és még egyszer. Újra és újra végighallgatod és… az érzések, amik átjárnak közben… úgy érzed, hogy élsz. Hogy igazán, valóban élsz és soha többé nem akarsz mást hallgatni. És nem is tudsz tőle megszabadulni, egyszerűen csak ott ragad a fejedben a nap huszonnégy órájában
A szívem mélyén még mindig reménykedtem benne, hogy egy nap elém áll és a lehető legközhelyesebb módszereket alkalmazva szerelmet vall nekem.
és ha megkérdik, nekem ki voltál, csak egy szám, amit többet nem hívok már...
menni akartál, de ha egyszer még, az életed nélkülem nem lesz szép,
akkor emlékezz,
mindig ott voltam, és a hiányom senki sem pótolhatja, eltűntél és alkalmam sem volt búcsúra...
Vajon az ember a másik egyes tulajdonságaiba szeret bele lépésről lépésre, vagy az egész lényébe egyszerre?
Az önkínzás új formájára szottyant kedvem: a reménykedésre
Amikor letüdőzöd a boldogságot,aztán egyszer csak jön a városi szmog, és tönkreteszi az egészen addig tökéletes összképet… Na, az kegyetlen tud lenni.
Te kilógtál a tömegből, és nem érdekelt, mit szólnak mások. Önmagad voltál. Egy részem abban a pillanatban szeretett beléd, és az ok nem volt más, mint te magad.
A legkeserédesebb pillanat az, amikor rájössz mennyire fog hiányozni egy pillanat miközben átéled.