Észre Sem Veszed, Hogy Arcomon A Rózsák Hogy Fogynak,

rángatom könnyű létem darabjait

Miközben egyedüllétem ütlegel

Felfedezem egy árny alakjait

Aki a létemmel üzletel

Minden

Olyan

Kibaszott

Véges

otthagytál

miközben azt mondtad, sajnálod,

de a rá következő csend mindent elmondott.

Megvető tekintetek, elrontott tinikor.

A legfájóbb tanulópénz volt.

Nem vagyok hívő, de a pokolba tudtál dobni

és neked minderről tudomásod sincs.

És mi van, ha a fogság

nem is a ketrec,

hanem a rések a rácson?

Szoríts jobban magadhoz

Szoríts, mint a kést a nyakamhoz

madarak kísérik az égen

tüskés szívében még remeg a vágyott

könnyek nélkül eltöltött ébren

fájdalomból átformált álom

A karcolt seb vörösen ég,

Az élet néha nagyon nem szép,

Amíg fogja a kezem a sötétség,

Nem lehetek egészen tiéd.

A fájdalommal lehet élni

De a semmivel hogyan?

Akartam beszélni róla.

Kiabálni, üvölteni.

Mégis csak annyit tudtam suttogni:

“Jól vagyok.”

A fájdalom újra magához szólít

Minden este a fülembe ordít

Sötét, üreges, fájó hideg

Elmenekülhetsz, de minek?