Mert a múltunk a lényünk része. És te is a múltam a része vagy. Ezzel együtt a lényem része. A legszebb emlékeim hozzád kötődnek.
Az egészben a hangodban rejlő közömbösség fájt a legjobban.
és volt valami mélységesen ismerős benne, mintha a lelkem már találkozott volna az övével több évvel ezelőtt és a kezeim megérintették volna bőrét mielőtt ujjaim megízlelhették testét.
Hiányzott. Jobban, mint azt valaha is beismertem volna magamnak.
halkan felnevetett és végigsimított egyik kezével a hátamon, több millió pillangónak utat engedve a hasamban ezzel az egy mozdulatával.
Végül, azt akarom, hogy tudd, te leszel örökre az én végtelen imádatom tárgya- röviden, szeretlek
Egyetlen veled töltött percet sem sajnálok. Te vagy a legjobb, ami valaha történt velem. De azt kívánom, bárcsak ugyanez lehetnék én neked
Te kilógtál a tömegből, és nem érdekelt, mit szólnak mások. Önmagad voltál. Egy részem abban a pillanatban szeretett beléd, és az ok nem volt más, mint te magad.
Frank Herbert szavaival élve: „Igazi befejezés nincsen. Csak valahol abbahagyod a történetet.“
Üresnek éreztem magam, mintha a testem puszta kagylóhéjként tartaná magában az összetört lelkemet.